Eleven hegek lelkemen

Az idő mindent és mindenkit megszépít. Volt, hogy ki nem állhattalak, most tökéletesnek látlak. Főleg azért, mert valójában alig látlak. Ha nagy ritkán mégis, az visszabillent valamelyest a valóságba. Elmúltál, nem vagy már az. Csak az emlékek által belédvetett hitem tart téged életben, tart a lelkemben. Úgy érzem magam, mint a Titanic ikonikus jelenetében. Téged a víz felett tartalak, te mászol fel a menedékre, én pedig alámerülök és megfulladok a keserűség tengerében. De délibáb vagy. Élhetnék is, ha felismerném, hogy nem létezel. De inkább meghalok… Dehogy halok, az túl szép lenne, helyette örökké csak haldoklom, hogy életben tartsam a szent és tökéletes ideált.